Jelenlegi hely

Örökbefogadás – Akik a szívben születnek

Amikor egy házaspárban felmerül az örökbefogadás gondolata – mert valamilyen okból nem lehet vérszerinti utódjuk –, számos, a későbbi szülői szerep és a gyereknevelés sikerét befolyásoló kérdésre kell önmagukban, önmaguknak választ adniuk.

Dr. Süli Ágota pszichiáter, pszichoterapeutát arról kérdeztük: milyen szempontokat kell végiggondolniuk az érintetteknek ahhoz, hogy ne legyenek csalódottak, ha a gyerek megérkezik az életükbe, ne gondolják azt, hogy rosszul döntöttek, amikor majd időről időre szembesülnek a napi gyereknevelési feladatokkal, gondokkal.

Számvetés nélkül nem megy!

– Alapos önvizsgálatnak kell alávetniük magukat. Először azt kell lelkiismeretesen és akár lélekmarcangoló őszinteséggel végiggondolniuk – külön-külön és együtt is –, hogy korábbi, a gyerekvállalással kapcsolatos kudarcaikat, veszteségélményeiket sikerült-e már feldolgozniuk.

Ez segít eldönteni, hogy lelkileg valóban felkészültek-e már egy gyerek befogadására, felnevelésére. Ez utóbbi azért elengedhetetlen, mert ha még nem értek a „gyászmunkájuk” végére, akkor tudat alatt olyan elvárásokkal közelítenek majd adoptált gyermekükhöz, mint a vágyaikban élő, meg nem született vagy valamilyen tragédia (koraszülés, baleset, súlyos betegség) következtében elveszített magzatukhoz, gyerekükhöz.

Ez pedig már eleve hátrányos helyzetbe hozza az örökbe fogadott gyereket, hiszen a vele szemben tanúsított szülői viselkedés, a kimondott vagy kimondatlan elvárások árnyékot vethetnek a gyerek személyiségére, rongálhatják az önértékelését és a szülőkbe vetett bizalmát is. Így nehezen tud kialakulni kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat a szülők és a gyermek között.

Azt is fontos, még az örökbefogadási eljárás megindítása előtt, hogy a gyerekre vágyó pár végiggondolja: mit vár önmagától szülőként és mit a majdani gyerekétől? Közös nevezőre kell jutniuk abban, hogy milyen korú, nemű gyerek felnevelésére érzik alkalmasnak magukat lelkileg, mentálisan, fizikailag.

Döntések, amelyek oda-vissza hatnak

Mint a pszichoterapeuta tapasztalja, a legelszántabb utód utáni vágyakozók közül is kevesen vannak tisztában azzal, hogy amennyiben nem újszülöttet vagy csecsemőt sikerül örökbe fogadniuk, bizony számíthatnak arra, hogy a gyerek „előélete” (hányatott életű, sokszor az életét veszélyeztető vér szerinti szülők, állami nevelőotthoni, több nevelőszülőhöz való kihelyezés) meghatározó lehet mind az őt befogadó családba történő beilleszkedése, mind pedig az érzelmi kötődése szempontjából. Nagyon fontos tehát tudni, hogy egy újszülöttnél, csecsemőnél idősebb gyermek fölvállalása nagyon összetett, nehéz feladat.

Minél idősebb korban válik ugyanis egy gyerek örökbe fogadhatóvá, annál mélyebbekké válnak a lelki sérülései. Gondolatban tehát minden adoptálás gondolatát fontolgatónak fel kell készülnie a gyerek pszichés sérüléseiből származó nehéz helyzetek kezelésére. Számítani lehet arra, hogy – minden valószínűség szerint – lesznek olyan nehéz, konfliktusokkal terhes időszakok, érzelmi „elakadások”, amelyek elbizonytalanítják, frusztrálják majd a szülőpárt is, de a gyereket is. (Az ilyen jellegű problémák megoldásához egyébként az örökbefogadással foglalkozó civil szerveztek szakembereitől lehet segítséget kérni.)

Azt is fontos tisztázniuk önmagukkal a szülőségre vágyóknak – és meg is kell beszélniük egymással –, hogy elfogadnak-e egy, az övékétől eltérő kultúrából származó (például cigány) gyereket. Ennek eldöntése azért is fontos, mert ha egy nagyobb, mondjuk 5-6 éves kisfiúnak vagy kislánynak az eredeti családi környezetéből hozott életviteli szokásai és az örökbe fogadni szándékozó szülőkéi nagymértékben különböznek egymástól, az akaratlanul is súlyos nevelési problémákhoz, sok esetben kudarcok sorozatához, majd a szülői szerepből való kiábránduláshoz, a gyerektől való érzelmi elforduláshoz vezethet.

Gyakori, hogy az örökbe fogadni szándékozók rettegnek az úgynevezett „örökletes hajlamoktól”, vagyis az olyan negatív tulajdonságoktól, amelyeket a gyerek a vérszerinti szüleitől hozhat. Úgy vélik, hiába tesznek meg majd mindent, hiába igyekeznek majd azért, hogy jó szülők legyenek, ha a „vér nem válik vízzé”…

Jóllehet tudományos kutatások igazolják, hogy a nevelés, a szociális közeg, a harmonikus családi élet, a gyerek elfogadása, szeretete felülírhatja a genetikai „sorskönyvet”, ám ha a gyerek származásával kapcsolatos idegenkedés erős, akkor az adoptálásra váróknak azt nem szabad elnyomniuk, vagyis inkább várjanak, hogy egy számukra „elfogadható” kultúrájú, életvitelű anyától, apától származó gyereket fogadhassanak a családjukba.

Az is alaposan átgondolandó, vajon a szülőség utáni vágy olyan erős-e a házaspárban, hogy valamilyen fogyatékkal született vagy kezelhető betegséggel együtt élni kénytelen gyerek nevelését is fel tudják, akarják vállalni?

Alázatot igénylő feladat, de a vágy a családteremtésre mindennél erősebb, és akik vállalják mindezt, már szintén sok kudarcon átmentek, és az esély, hogy együtt, egymást felszabadítva szülő-gyermek kapcsolatban élnek, mindent kárpótol.

A befogadástól az elfogadásig

Süli Ágota azt is fontosnak tartja, hogy a leendő örökbefogadók gondolatban jó előre felkészüljenek arra, miként kommunikálják majd tágabb környezetük felé, hogy gyerekük van/lett, vagy hogyan fogadtatják el őt a nagyszülőjelöltekkel?

– Az adoptált gyerek körüli kapcsolatok (rokonok, ismerősök, kortárs közösségek) „építésénél” türelemre, empátiára van szükség a szülők részéről. Időt kell adni az új családtagnak ahhoz, hogy először a szűk családba illeszkedjen be, alakuljanak ki a közös szokásai a szüleivel (esetleg testvérével, testvéreivel). Tanulja meg, hol a helye, mi a szerepe ebben a számára is új környezetben és szerepben. Amikor ebben már viszonylagos biztonsággal mozog, akkor tágítsák a szülők a gyerek kapcsolati köreit.

Az örökbe fogadó szülők feladata azért nehezebb, mint a vérszerinti szülőké, mert sokszor minden igyekezetük, szeretetük ellenére sem tudják teljesen kitörölni a gyerek előéletének különösen megrázó emlékeit. Számolniuk kell azzal a lehetőséggel is – különösen ha háromévesnél nagyobb gyerek szüleivé válnak –, hogy a megelőző élethelyzeteiből adódó hátrányok némelyikét sohasem fogja behozni, „ledolgozni” a gyerekünk. A szülőnek nagyon erős empátiával kell rendelkeznie, hogy a gyereket elfogadja mindezen hiányosságaival, vagyis meg kell tanulnia a családnak együtt élni ezzel a ténnyel.

A pszichoterapeuta egyébként arra inti az örökbefogadókat, hogy ne magukat hibáztassák, ne a saját kudarcukként éljék meg az időről időre „visszaköszönő” nevelési problémáikat. Mint mondja: tudatosítaniuk kell magukban, hogy a szülőség – bármilyen módon válik is valaki anyává, apává – az egyik legnehezebb szerep és életfeladat, ami nemcsak örömökkel, hanem gondokkal, elbizonytalanodásokkal is együtt jár.

Ezektől a vérszerinti szülők ugyanúgy „nincsenek megvédve”, mint azok, akik a mások által nemzettet, világra hozottat tekintik sajátjuknak.

Szerző: T. Puskás Ildikó

Forrás: bebikkicsikesnagyok.hu