Jelenlegi hely

Minden, amit az anyaságról tudni akartál, és az is, amit nem ! (12)

Abban, hogy az anyaság a világ legcsodálatosabb érzése, a legtöbb nő egyetért. Ám itt meg is áll a párbeszéd, mert a nehézségekről valahogy nem illik beszélni, pedig ezekkel az anyukák gyakran magukra maradnak.

A 2012-es Terézanyu pályázaton ezekről a tabukról írták meg történeteiket az anyukák, több száz nő vallott arról őszintén, hogy gyökeresen megváltozott az élete a gyermekvállalással. A pályázatra beküldött legjobb írásokat nálunk is elolvashatjátok hétről - hétre. Íme egy újabb kiemelkedő írás:

Nikolic Anita: Hogyan változott meg az életem a gyermekvállalással?

Soha senki nem feltételezte rólam, hogy anya leszek. Nem én szórakoztattam a rokon gyerekeket, nem én vigyáztam a szomszéd kisfiúra, nem én emelgettem a barátok jól fejlett, rózsaszín újszülöttjeit. Harminc éves koromban sikerült azonban alaposan meglepnem a környezetemet azzal, hogy férjhez mentem és babát vártam. Úgy éreztem, minden a helyére került, semmi nem lehetne másképp. Tudtam, hogy kisfiam lesz, lányneveken nem is gondolkoztam. Átadtam magam a jelennek, nem volt már múlt és jövő, soha nem voltam boldogabb és ütnivalóan bizakodóbb, mint azokban az időkben.

Azóta eltelt hét év. Az első változás, amit az új élet magával hozott, keserves volt, de szerencsére gyors: egy esztendő alatt rájöttem, hogy a párom nem alkalmas a családi életre, ezért elköltöztem és egyedülálló anyaként folytattam tovább. Soha nem fogom megtudni, milyen a gondtalan, sima arcú fiatal anyák élete, akikkel a játszótéren találkoztam, mert én sápadt voltam és karikás szemű. Megvettem a legsötétebb napszemüveget, és toltam tovább a babakocsit délelőtt tízkor és délután háromkor.

Négy évig építgettük a közös életünket Nikolával, a fiammal, ma már van egy párom, így éldegélünk egy ideje hármasban. Valószínűleg sokat mesélhetnék a négy év hétköznapjainak hétfejű sárkányairól: rémlik még a púposra pakolt gyerekkocsi, ahogy vánszorgunk haza nagybevásárlásból, a bölcsibe iratkozás kalamajkája – kábé mintha magánkihallgatást szerveztem volna a pápánál, annyira volt egyszerű -, az átvirrasztott éjszakák és amikor zuhogó esőben csak mi ketten sétáltunk az utcán. De a másik oldalon ott vannak a szülinapok, (egyszer felfújtam 30 lufit és lezsibbadt a szám), az anyák napi versmondás, ott vannak a rólam készült rajzok, az a fénykép, amit négyévesen ő készített rólam, meg amikor a télapónak kitettük a sütit és a tejet, és láttuk, hogy csak egy kicsit hagyott belőle. Amikor papírékszert készített nekem, amikor beöltözött ördögnek és királynak, amikor először ment suliba és ügyes volt. Ott van az a rengeteg emlék és kaland és a nehézségek mellett mindvégig ott voltak.

És ezek után el kellene mondanom, hogy a gyermekvállalással alapvetően változott meg az életem, persze fel kellett adnom a régit, de azóta felnőttem, tudom, mi a felelősség, és nem sírok mert már nem vagyok fiatal és bohó, és a régi alakom után sem vágyok, mert nem vagyok felszínes és mert kiteljesedtem mint nő és mint díjnyertes magyar anya. Nem ezt mondom, vagy talán csak nem így mondom.

Amikor oviba jártam, minden reggel volt egy bizonyos szignál a rádióban, amit, ha meghallottam, tudtam, hogy indulunk és akkor összeugrott a gyomrom. Mindig korán ébredtem, és aggódtam az emeletes ágyon, hogy mikor kell kikelni az ágyból. Mindegy, hányszor indultunk el, minden alkalommal ugyanezt a cidrit éreztem. Sajnos nem ment ez másként felnőtt életemben sem, körülményes voltam és aggódó. Ha bármiben sikerem volt, el sem hittem. Gyerekként sokat és folyamatosan képzelődtem, persze ki nem. A valódi világ túl reális, valahogy megugorhatatlanul igazi, számomra félelmetes volt. Vonzódtam mindenhez, ami valószerűtlen, mert itt az én szabályaim döntöttek. A felnőttkor beköszönt, akárhogy is, az időt lehet húzni persze.

Egy gyerek születése visszavonhatatlanul a valósághoz köt. Az elképzelt világom nem létezhetett tovább. Az anyaságot nem lehet eljátszani, mímelni, a kisgyerek valóban él, sír és cipőt veszel neki és tényleg azt hiszi, hogy a kis műanyag kártyáddal kinyitod a bolt ajtaját (mint a múltkor a bankot), egyébként is bárhol mutogatod, ingyen adnak midenfélét. Kis ideje léteztem ebben a neonfényű valóságban, amikor rámtört a felismerés. Az a valóság, amihez a gyerekgondozás napi rutinja köt, egyáltalán nem az a kegyetlen igaziság, amitől kivert a víz mindig is. Amitől én rettegtem, azok csak a külvilág elvárásai: ekkor és ekkor vagy szép és jó, és anyaként akkor szeretünk, ha megszenveded a magadét de közben hősként helytállsz amúgy felnőttesen. A gyereket közben meg sem kérdezik, hogy tényleg a macikás takaró alatt alszik-e jól. Szóval, egyszerűen csak rájöttem: a magamnak kreált mesevilágot elhozta a csemete, és ezt csak észre kellett venni. Ez a világ, bár huszonnégy órás fegyveres szolgálatnak van álcázva, valójában a gyerekkoromat hozza vissza és ezek után kit érdekel, hány éves vagyok vagy mennyit keresek?

A kisfiam egy egyedi világot hozott magával, amilyet még nem láttam! Olyan magabiztosan adta a tudtomra és mindenkiére, hogy neki itt és most helye van, hogy értetlenül szemléltem korábbi ostoba félelmeimet és önbizalomhiányomat. Nekem is helyem van a világban, de nem mindenkiében, ennyi. Ő meg van velem elégedve, el is mondja naponta, hogy szeret méghozzá úgy, hogy el is hiszem.

Igen, nincs visszaút, az éltem más lett, de minden mesében ott van a szentimentális végletesség, ezt pedig mindig is szerettem, akkor szeretem most is. A helyzet kellően komoly és szürreális volt, észre kellett vennem: mindig is ezt kerestem! Kialakult egy saját élet, ahová mindketten behoztuk a saját szokásainkat, háklijainkat és mit ad Isten: működik. Szabályaink vannak, de senki sem dirigál, van amit ő határoz meg, van, amit én. Egyenrangúak vagyunk Geronimo Stilton és Pókember birodalmában. Szokásaink vannak, rutinjaink, a szervezés lehet időnként nehéz, de ráérünk egymásra, ráérünk figyelni.

A fantáziám és a valóság végre üdvözölték egymást: felnőttem és közben újra gyerek lettem. Napi szinten ütközök nehézségekbe, amit gyermekes anyák ismernek csak:  megoldani a nyári szüneteket, másodállásban és szülői értekezleten egyszerre jelen lenni, érdekesnek és egyáltalán észrevehetőnek maradni egy gyerek mellett, emlékeztetni a szüleimet, hogy nem csak unokájuk van, vagy eljutni a jógaórára. Talán ha klónoznának, mindenre jutna időm.

De semmit nem csinálnék másképp, több dolog történt velem  Nikola óta, mint előtte, aktívabb vagyok és sokkal inkább jelen vagyok. Nem kiteljesedtem a gyerek által, inkább felismertem régi önmagam. Egy gyerek olyan, mint a vallás: a hited megtestesült formája.

Jövő héten folytatjuk.

Ha nem várnál addig: látogass el máris Terézanyuhoz!