Apa lettem

Arról is hallottam, hogy nem feltétlenül a vér és egyéb nem hétköznapi történések látványától lehetünk rosszul, hanem a fájdalmaktól, amit a szeretett nő átél, és amit mi is átérzünk. Ha valamit nem kell látnunk, hát el lehet fordulni, de nem tudunk nem szembesülni párunk fájdalmaival.

Nem hiszem, hogy egy nő igazán fel tud készülni az első szülésre. Feleségem szájából többször is elhangzott, hogy ő nem fog fájdalomcsillapítást kérni, mert tiszta fejjel szeretné átélni az élményt. Kezdetben még tartotta is magát elhatározásához, de nem telt bele sok idő és a burokrepesztés, illetve némi oxitocin felszívódása után megkért, hogy amint meglátom az orvost vagy a szülésznőt, rögtön kérjek fájdalomcsillapítót. Teljesen megértem, hogy a fájdalmak közepette miért gondolta meg magát. Inkább az merült fel bennem, hogy van-e valaki, aki nem kér gyógyszert ebben a helyzetben.

Korábban többször szóba került, hogy szeretnék-e bent lenni a szülőszobán, és bár úgy gondoltam igen, azért fenntartottam a változtatás jogát. De nem kell aggódni, az ember a nagy napon úgyis pontosan tudja, hogy mit kell tennie. Van, hogy fel sem merül, ne legyen bent az apuka, de aki távol tartja magát, azt is meg lehet érteni. Vannak olyan férfiak, akik a látvány után már nem úgy gondolnak párjukra, mint korábban. Bár szerintem ez sem katasztrófa, hiszen ő már nem csak nő, hanem anya is.

Kispapaként a szülőszobán segítettem, ahol tudtam: hoztam zsebkendőt, bíztattam feleségemet, tájékoztattam anyósomat az aktuális helyzetről. A tolási szakaszban azon kívül, hogy feleségem a kezemet marokerősítőnek használta, a fejét tartottam. Semekkora erő nem volt elég, a szülésznő folyamatosan bíztatott, hogy még erősebben húzzam, fogjam meg mind a két kezemmel. A tolási fázisból így legalább én is kivettem a részem, és nem csak lelki támasz gyanánt voltam jelen. Később tartottam az oxigén csövet, melyből én is kaptam valamennyit, mert szúrást éreztem az orromban. Az idő így is lassan telt és két tolás között azon elmélkedtem, hogy sajnos nem akkora nagy élmény az apás szülés, mint ahogy beharangozták. Feleségemnek időről-időre fájdalmai vannak, órák óta itt vagyunk és nem történik semmi. Éhes voltam és szomjas, a kezem fáradt. Ráadásul három párhuzamosan zajló szülésre egy orvos és egy szülésznő jutott, úgyhogy még izgulhattunk is, hogy ne akkor történjen valami, amikor egyedül maradunk.

Többször is átéltük az izgalmat, hogy mindjárt megszületik a baba, majd nem történt semmi. Ez újra és újra lejátszódott. Csak abból sejtettem, hogy lassan mégis csak kibújik a szög a zsákból, hogy a szülésznő és az orvos egyre többet volt a szobában. A kis fej többször is megjelent, de mindig visszabújt, pedig feleségem kérte tőle, hogy ne tegye. Egyszer csak újra megjelent a kijáratban, e világunk bejáratán, majd szinte fel sem fogtam és már egy lila, husis, kerek fejű fiúka nyöszörgött a zöld műtőslepedőn. Egyetlen pillanat kellet csupán, hogy kicsusszanjon. Röviden felsírt és amikor anyára rakták bőre már rózsaszín volt és csak pihegett csukott szemmel.

A babák nagyon trükkösek, mindent bevetnek, hogy gyorsan megszeressük őket, mert tudják, hogy később a sok sírás miatt esetleg megorrolunk rájuk és kellenek a tartalék érzelmi akkumulátorok. A mosdatás után, amit az egyik nővér gyorsan megejtett, kezembe adták újszülött fiamat és leültettek egy félreeső zúgban, ahol egy órán át tartottam anélkül, hogy meg mertem volna mozdulni. Korábban aggódtam, hogy mit fogok vele kezdeni, de olyan nyugodt és bájos volt, hogy minden kétségem elszállt. Egy gyönyörű, csendes, magzatburokkal a fején -és hátán született kisfiúval ajándékozott meg a feleségem.

Ha ez a védtelen ártatlanság nem lenne elég, hogy egy életre szívünkbe zárjuk, akkor ott van még a büszkeség, hogy apák lettünk, az új tartalom, ami megtölti az életünket és a felelősségérzet. A kis kapálózó kezek-lábakról és a gügyögésről nem is beszélve. Bár utóbbira még egy pár hetet várni kell. Miközben én úsztam az apai boldogságban, párom egy kisebb műtéten esett át. Szégyelltem is magam; nem elég, hogy fájdalmak közepette megszült, majd miközben műtik én csendben és boldogan szemlélem babánk első mozdulatait.

Amikor végre vége lett a megpróbáltatásoknak feleségemmel oldalamon óvatosan lépkedve kitoltuk a szülészetről a kis üvegfalú kocsit benne újszülött fiunkkal, s büszkén mutattuk meg a rokonoknak és az arra járóknak… Rossz lett volna nem ott lenni, azt veszítettem volna, hogy kimaradok életem egy fontos eseményéből.

A. Zs.