Nő vagyok

"Csinos a ruhád!", "Jó az új frizurád!", "Elbűvölő a mosolyod!" - ezeket a külsőnek szóló bókokat valahogy mintha könnyebben ki tudnánk mondani. És persze, hogy jó ezeket is hallani, már az is igen becsülendő, ha valaki veszi a fáradtságot és kifejezi tetszését ilyesfajta kedves megjegyzésekkel. De vajon miért nem bókolunk többet a belső értékek dicséretével? 

Brunszvik Teréznek hálásak lehetünk mi mai anyák a mai napig, nem csak hálával tartozunk neki, de tisztelettel is adózhatunk személye előtt. Ő volt az a csodálatos asszony, aki felismerte, hogy egy kisgyermeket, szeretni és tanítani kell már egészen kicsi korban, nem a vasfegyelem és a munka teszi azzá az embert aki, hanem a szeretetteljes gondoskodás és a tanítás.

Jelenleg hazánkban az 1957 után született embereknek (tehát nekünk is) a nyugdíjkorhatár 65 év. Az Európai Unió más országaiban viszont már 72 év.

Hallottál már a Párizs szindrómáról? Amikor valamire nagyon készülünk, nagyon sokat várunk tőle, és csalódunk, mert a valóság végül más lesz.

Az ifjúkori lázadás éveiben, fiatalkorunkban hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak fekete és fehér létezik, valami vagy jó vagy rossz, igaz vagy hamis. Aztán ahogy haladnak az évek, egyre több tapasztalattal felvértezve rájövünk, hogy ez nem így van.

Ha ezt halljuk a legtöbb anyuka tudja miről van szó, sőt még sok helyen apuka is tudja, hogy ilyenkor bizony neki kell/kellene a gyerekekre vigyázni (a kérdés csak az, hogy van-e apuka és hajlandó-e megtenni).

Kislányom születése után egy év úgy elrepült, mint a szélvész. Élvezettel figyeltem a növekedését, fejlődését – ez foglalkoztatott a legjobban. A vele való törődés és az otthoni logisztika kitöltötte minden időmet. Persze tudom, hogy mások esetében ez nem feltétlenül így történt, hiszen több anyukát is megismertem coaching munkám során, akik nem sokkal a szülés után belevágtak egy vállalkozásba. Ehhez bátorság, erő, kitartás kell, no meg az a fajta tudatosság, amikor már a terhesség alatt tervezés folyik – mi hogy lesz a szülést követő időszakban.

Nemrégiben több anyukával beszélgettem arról, hogy milyen elakadásokkal küzdenek mind a munka, mind a magánéletükben. Az egyik téma, ami sokszor előkerült a párjukkal való kommunikáció volt.

Gnoti se auton – ismerd meg önmagad! – hangoztatta már Szókratész is az ókorban. De hogyan is kell ezt érteni?

Vannak napok, mikor minden simán megy, minden csupa habos-babos, és vannak olyanok, amikor minden összejön, amikor még a kákán is csomót keresünk, amikor a legjobb dolgokat is negatívnak látjuk, pedig az éremnek két oldala van.

Aki melegítőnadrágban megy el otthonról napi teendői elvégzése végett – és ez alatt nem a fociedzést értem –, vagy kötött pulóverben az operába, nekem az prosztó.

Sokszor szembesülök azzal, hogy a távolabbi ismerőseink azt gondolják, hogy a mi életünk valami rózsaszínű felhőben úszó marcipán illatú szirupos gyönyörűség, pedig ez nagyon nincs így.