„Utálom az embereket!” – jelentette ki egy negyvenes nő, aki mellettem állt a tömött villamoson a délutáni csúcsforgalomban. Véleménynyilvánításának közvetlen oka az volt, hogy a jármű fékezésénél akaratlanul nekiütköztem egy kicsit, amiért elnézést kértem. Hogy mi lehet a keserűségének valódi oka, amit szúrós arckifejezése is elárult, az ő titka marad.
Nem sokkal később a metróban újabb véletlen „ütközés” történt. Bocsánatkérésemre az idős hölgy így szólt: – Nem történt semmi! – és kedvesen mosolygott, tiszta tekintetéből békesség áradt. Leszálláskor még minden jót kívánt.
Két véletlen találkozás, kétféle reakció.
Mint tudjuk „a szív bőségéből szól a száj”, vagyis csak azt tud felszínre jönni, ami bennünk lakik. Hazafelé sétálva hétköznapi esetek jutottak eszembe, például az eladó a vásárcsarnokban, aki egyszer megjegyezte: Maga az első, aki ma köszönt nekem. Az újságos az aluljáróban, aki mindig mond valami vicceset vagy egy jókívánságot, akihez öröm bemenni. A néni a termelői piacon, aki vásárlás után soha nem mulasztja el kedvesen megjegyezni: Fogyassza egészséggel!
A jó szó, az empátia és a türelem semmibe sem kerül, mégis nagyon sokat ér.
Magam is megtapasztaltam, hogy életem egy-egy nehéz helyzetében milyen sokat jelentett néhány jó szó, mennyire tudott vigasztalni, bátorítani, életkedvvel eltölteni. És az ellenkezője is igaz, a bántó, sértő szavak évek múlva is eszembe jutnak. Szavaink erőt adhatnak, békét teremthetek, de rombolhatnak, árthatnak is.
Átéltem azt is, hogy minden jó szó visszaverődik, mint tükörről a napsugár és derűsebb lesz körülöttünk az élet.
Ahogy az okostelefont "simogatni" kell, hogy életre keljen, az ember lelkének is alapvető szükséglete a "simogatás". Erről szól egy pénztárosnő esete:
„Az egyik ABC-ben akartam venni valamit. Zárás előtt már csak egyetlen kassza volt nyitva. Hosszú sor toporgott, morgolódott előtte. Elém préselődve szálegyenes, ápolt öregúr szorongott, kezében a drótkosárral, benne némi vacsorára valóval.
A gyötrött arcú pénztárosnő úgy csapkodta a billentyűket, számolt, mint aki gépe csattogó alkatrésze. Fel sem pillantva, szögletesen, villámgyorsan, de láthatóan ereje végére érve lökdöste tovább a leblokkolt kosarakat.
Éppen az előttem álló úrét bökte arrébb, aki megszólalt (kemény szóra vártam):
– Milyen ügyes. Köszönöm. Aludjon jól ma – s kilépett a sorból.
A pénztárosnő felkapta a fejét. Hálás mosolyából már csak nekem jutott egy villanásnyi. Hirtelen megfiatalodott; a Gép helyett nő lett ismét.”
(Dr. Gyökössy Endre: Mai példázatok című könyvéből)
Halász Kinga
- Budapestimami -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges