Simon Márta: Egy szürke, majdnem ötven(es) háziasszony "árnyalt" élete
Egy nappal ismét rövidebb az esztendő, és nálam nem történt semmi rendkívüli, nem kötöttem milliós üzleteket, nem adtam okos tanácsot senkinek, nincs sikerélményem, csak az állandó mókuskerék van, amiből, úgy érzem, soha nem tudok kiszállni.
Vidéken élek, Erdély közepén, ahol a gazdaság romokban hever, és nem vagyok értelmiségi, csak egy tenyeres talpas háziasszony, akinek nincs és nem is volt rózsás élete, és ez nem is volna baj, ha nem volnának annyira szürkék a mindennapjaim, mint 44 évesen a hajam(ha nem festetném). De ezt az egyetlen”luxust” megengedem magamnak, már csak azért is, mert így kapok egy kis önbizalmat, a tükör azt mutatja, hogy látszólag rendben van minden.
Voltak „stációi” az életemnek,amikor én is rendes, pénzkereső állampolgár voltam, de ezek, sajnos, nem sikeredtek túl hosszúra. A középiskola elvégzése után (10-es magyar érettségivel) elegem van a tanulásból jelszóval, egyetem helyett gyorsan munkába álltam, és pont ilyen gyorsan férjhez is mentem 19 évesen. A gyerekeim születése után kénytelen voltam otthon maradni, mert Édesanyámat 14 évesen veszítettem el és anyósom is idős volt, nem tudta vállalni a nevelésüket, más lehetőség nemigen volt.
A házasságommal belecsöppentem egy falusi gazdaságba is, ahol sok mindent meg kellett tanulnom, és sokszor elég drasztikus volt a tananyag. Hiába éltem falun születésem óta, a gazdálkodó élet igazi oldalát csak benne élve lehet megismerni, kegyetlen, nagyon kemény élet, ahol nem 8 óra a munka, hanem látástól vakulásig, és nem lehet belőle meggazdagodni. Szívesen mentem a mezőre szénát gyűjteni, csak hazafelé a szénásszekér tetején olvashassak mert sok mindenről lemondtam, de a könyvek világáról soha. Próbáltam beilleszkedni, úgy élni, mint mások körülöttem, szappanoperákat nézni, ponyvaregényeket olvasni, de nem ment.
Talán ezért kezdtem el írni is, mert valami többre vágytam, meg azért, mert a gyerekeim felcseperedtek, és az iskolai ünnepségeken unalomig ismert jelenetek kerültek bemutatásra, hát megpróbáltam én olyan témákról írni ,ami érdekelte is őket, és szívesen adták elő. Közben dolgoztam ásványvíz palackozóban, ami megszűnt, egy kisboltban, ami nem szűnt meg, csak egyszerűen képtelen voltam ellátni a rám bízott feladatot, inkább felmondtam. Az általam írt jelenetek sikert arattak, és barátok segítségével 2009-ben kis könyv formájában is megjelentek: ”Popcorn Jani, vagy amit akartok” címmel. Ez volt életem egyik legnehezebb időszaka, három napon át sztárként ünnepeltek – majd jött a felismerés: ez nem jelent semmit, a férjemtől is elmarasztaló kritikát kaptam, és az emberek elkezdtek furcsán nézni rám: nem bírták megérteni, hogy az ő életüket élem, együtt dolgozunk a mezőn s mégis más vagyok, mint ők.
Ez a másság a mai napig elkísér, csak most már megszokták, hogy ha írni kell valamit, hát itt vagyok én. Voltam egyszemélyes szerkesztője és cikkírója egy helyi lapnak, írtam beszédeket pártelnöknek, de a kárpótlásul megígért állást végül más töltötte be, mert nem voltam elég jó „pártkatona”. Már megszoktam, hogy csak akkor kell megjelenjek a puccos rendezvényeken, ha cikket kell írnom róla másnapra, és lenézően néznek rám, ha megkérdezik a foglalkozásomat, és a sok könyvelőnő, tanárnő, orvosnő után szerényen mondom: háziasszony vagyok. És tényleg az vagyok, megfejem a tehenet, kapálok, szénát gyűjtök, sütök főzök és közben álláshirdetéseket böngészek, hátha megtalálom az „igazit”.
Volt egy olyan szakasza az életemnek, amikor súlyos nőgyógyászati problémáim voltak éveken át, aminek végül műtét lett a vége. A féléves kontrollvizsgálat után, mikor kiderült rendben van minden, boldogan közöltem az orvosommal, aki szintén nőnemű, hogy próbálok most már munkát keresni. A válasz ez volt: “nincs annál visszataszítóbb, mint amikor egy középkorú, túlsúlyos nő munkát keres”. Nesze neked, bimbódzó önbizalom! A tavaly nyáron sikerült leadnom jó pár kilót, de munkám mégsem lett…
Tulajdonképpen boldog is lehetnék: szép családom van, két gyönyörű huszonéves fiam, ők sem átlagosak, a nagy magyar-angol szakon államvizsgázott (igaz, hogy ő sem kapott a végzettségének megfelelő munkát még), a kicsi környékünkön elismert zenész, aki legnagyobb örömömre mostanában inkább népzenét játszik, és igyekszik társaival a még fennmaradt hagyományainkat ápolni, – de hiányzik az életemből a sikerélmény – és bevallom, a pénz is, amit a munkámmal keresnék.
Napjaimat leginkább a konyhában töltöm, ott próbálom kiélni a kreativitásomat, de verseket is rendelnek tőlem sokan, különböző alkalmakra. Kapok értük cserép virágot, sok-sok köszönömöt, egy tábla csokit, de attól még nem változik semmi. Mostanában a férjem 90 éves keresztanyját istápolom, szívesen teszem, csak az a baj, lassan odaöregedek hozzá, és pont annyi az esélyem a másfajta életre, mint neki hogy szépségkirálynő legyen valaha… Tudom, hogy nem sikertörténet az enyém, de elfogadom, hogy valamiért így kell lennie és megpróbálom kihozni a mindennapokból a legjobbat, hogy legalább a családom tagjait tegyem boldoggá, háziasszonyként, anyaként, feleségként…
forrás: terézanyu.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
