Jelenlegi hely

Próbálom jó hozzáállással szemlélni az életünket, főleg a gyerekek miatt - anyaság járvány idején

Kisebbik lányom tavaly született április 3-án. Nyakig ültünk a kijárási korlátozásban 2020 tavaszán. Akkor kezdődött az az időszak, amit én csak láthatatlan évnek hívok magamban. Mert ez az egy év olyan gyorsan és csöndesen telt el, mintha nem is lett volna...


Indafoto

A gyermekeinken látom, hogy rajtuk cseperedésben, hát akkor rajtunk korosodásban fogott ez az egy év.

Kisebbik lányom születését megelőző hetekben úgy jártam be a kórház magzati szívhangvizsgálataira, mint aki az oroszlán barlangjába tesz egy látogatást. Szorongás és elidegenedés volt akkoriban mindenhol. Mára, 2021 tavaszára sikerült belenőnöm ebbe a nadrágba is, hiszen elidegenedni már nincsen hova. Szorongani? Azt mindig lehetne. 

Első lányunk 2017 őszén született. Decemberben már a helyi hordozóklubban csápoltunk különböző kötési és hordozási technikákat elsajátítani.

Tavasszal már rendszeresen, heti 3-4 programra jártunk el. Zajlott az élet! Baba-mama klub a katolikus plébánián, kisbabás tornaórák heti kétszer, hordozóklub, biblioterápia kisgyerekkel a könyvtárban, zenés-énekes foglalkozások, kézműves alkalmak. Emellett sójátszó, játszóház, játszótér, anyukás-kisgyerekes találkozók mindig másnál. Állatkert csoportosan és családilag, helyi rendezvényeken részvétel és bőven sorolhatnám!

Nem voltunk visszahúzódó család, szívesen ismerkedtünk. És milyen jól tettük, mert most ezek a kapcsolatok aranyat érnek! 

Igazi mélyvízben

De visszatérek a tavalyi évhez. Szóval 2020-ban kisebbik lányom születése után belecsöppentünk a kijárási korlátozás heteibe. Igazi mélyvíz volt. Férjem itthon home office-ban, két gyerekkel. Egy újszülöttel és akkor egy két és fél éves kislánnyal.

Nagyobb lányom a korlátozások megszüntetése előtt olyannyira megcsömörlött egyforma társaságunktól, hogy elkezdett baba hangon gügyögni, és olykor ő is bepisilt, mint újszülött testvére.


Pexels/Olia Danilevich

Én a kétgyerekes anyuka-lét mellett kiképzést kaptam férjem munkájából is. Azóta másként tekintek teendői sokaságára, és jobban elismerem fáradozásait.

Közvetlen az első sorból hallgatom a mai napig a munkahelyi telefonokat, problémákat és azok megoldásait. Ugyanígy kollégái is sokat kaptak belőlünk, hiszen számtalanszor hallhatták csitító hangomat, mikor a nagyobb éppen kiabált, vagy a kisebb sírt.

Emlékszem kimondottan egy esetre, mikor férjem interjú készítésekor a telefonban feltett kérdésére a választ sem hallotta, idősebb lányunk olyan sírórohamon esett át. Letette a telefont, és döbbent arccal csak annyit kérdezett: "Ez meg mi a fene volt?"

Emellett alkalmam nyílt az újságírás és szerkesztési folyamatok csínját-bínját elsajátítani, annyi munkahelyi telefont hallgattam végig, miközben elláttam a két gyerkőcöt. Ez a mai napig így van, hiszen kisebb fellélegzésnyi időt leszámítva a home-office és a covid maradt. Vagy újra megjelent? Néha már magam sem tudom. 

Ez a helyzet sok jó ismerőst hozott össze az életünkben. 2020-ban, mikor kisebbik lányom született, a katolikus közösség anyukái főztek ránk, komatál érkezett hozzánk minden második napon, két héten keresztül, finomabbnál finomabb ételekkel. Ez jó szokássá is vált, így a mostani albérletből saját házba való költözésünkkor is segítenek a lányok nekünk meleg étellel. Legalább ezzel nem kell foglalkozni.

Amikor a napok már összefolynak

De ha már étkezés és házimunka, hát a kijárási korlátozás időszakaiban mindezek nem mentek egyszerűen, hiszen mindenki otthon volt. A gyerekek nem napi háromszor akartak étkezni, hanem sokszor úgy éreztem, hogy napi harmincháromszor. Mint egy élelmezési főellátó, olyan voltam ezekben a hetekben. Ha nem reggeli, ebéd, vacsora, akkor köztes étkezések sokasága. Ha nem a gyerekek, akkor a kutya meg a macska tekintett rám kérdőn, hogy mikor is kapják napi élelmüket.


Indafoto

A házimunka ugyanígy kezdett egy végeláthatatlan "Never ending story-vá" válni. Sose fejeztem be semmit, és igazán sose kezdtem bele semmibe. A napok módszeresen összefolytak. Lassan, de biztosan.

Mivel nem voltak kijárós programjaink, ezért naptáram - amit évek óta rendszeresen vezetek - üres sorokat mutogatva éktelenkedett. Mindegy volt hogy hétfő van, szombat, vagy csütörtök. Ugyanaz, ugyanúgy. Férjem munkája sem végződött sose egy megadott időpontban, hétvégén is dolgozott, így ez is csak tetézte a napok egyformaságát.

Ez volt az az időszak, mikor nagyobb lányom gügyögni és bepisilni kezdett. Pedig mi kertes házban voltunk, ki tudtunk menni bármikor a szabad levegőre, ha az időjárás engedte. És azok, akik lakásban élnek? Ott hogyan? 

Tavaly sokkal nehezebb volt, mint most. Mostanra - mint említettem - belenőttem ebbe a nadrágba is, és próbálom jó hozzáállással szemlélni az életünket. A gyerekek miatt főleg. 

2019-ben, mikor még ennek az egésznek se híre, se hamva nem volt, vettünk egy házat, aminek a felújítását 2020-ban elkezdtük. Már javában nagy pocakkal néztem a fejleményeket, ahogy a ház közfalait lebontották, a belső tereket megnyitották, szinte csontig lepucolták leendő otthonunkat, sok helyen egészen a téglákig.

Terveink szerint a kora őszi napokban elköltöztünk volna, de ez nem valósult meg. A munkálatok időben eltolódtak, nyáron pedig - mikor végre fellélegezhetett mindenki a tavaszi korlátázások után - egyszerűen eltűntek az emberek. Így nem maradt más hátra, mint egy újabb időpont kitűzése, ami április eleje. Terveink szerint néhány hetet töltünk már csak itt, korábbi otthonunkban.

Nem egyszerű évet tudhatunk magunk mögött. De azt szerencsére elmondhatom, hogy közeli haláleset veszteségét eddig nem volt alkalmunk megtapasztalni. Bele se tudok gondolni, hogy ez micsoda fájdalom lehet!

A láthatatlan év ellenére mégis tudtunk gyarapodni, hiszen családunk bővült, otthonunk is bővül, és ami számomra egészen meglepő, még az ismeretségi körünk is bővült. Ez annak köszönhető, hogy a tavalyi korlátozásuk után ahogy lehetett nyitni, mi is nyitottunk újra kifelé, az emberek felé is. Ennek köszönhetek több új kapcsolatot is. Ami valószínűleg ismét aranyat fog érni az elkövetkezendő időszakokra is. 


Listakép: Pexels/Rodnae Productions
Baranyai-Vigh Mirtill

- Monorimami -

Imami: minden egy helyen, amire egy szülőnek szüksége lehet!

Ne maradj le a helyi családi programokról, hírekről, információkról!
Iratkozz fel hírlevelünkre!

Neked ajánljuk!

Hogyan legyünk penge arcok a karácsonyi ajándékozáskor a kamasz gyerekeinknél?

Hogyan legyünk penge arcok a karácsonyi ajándékozáskor a kamasz gyerekeinknél?

Kis vagy nagykamasz? Egyben tuti megegyeznek. Minden ciki, és a válaszuk nem tudom, ha a karácsonyi kívánságaikról faggatjuk őket.
Már látogatható a Vörsi Betlehem

Egy kicsi falu különleges látnivalója – Idén is látogatható a Vörsi Betlehem

Tudtad, hogy egy Balaton melletti kis faluban látható Közép-Európa legnagyobb betleheme? Idén 75. alkalommal építette fel Vörsön a falu apraja-nagyja Jézus születésének pillanatát megörökítő bibliai jelenetet, aminek csodájára járnak a világ minden részéről.
5 tipp, hogy a szülőség mellett magunkra is maradjon időnk

5 tipp, hogy a szülőség mellett magunkra is maradjon időnk

Szülőnek lenni csodálatos és hálás feladat, ami ugyanakkor számos lemondással és kihívással együtt jár: miközben egy másik emberi lény szükségleteiről gondoskodunk, sokszor érezhetjük úgy, hogy nem jut idő saját magunkra. Ne felejtsük el azonban, hogy az énidőre mindenkinek szüksége van, olykor tehát egy kicsit törődjünk saját magunkkal is.
Hogyan segíthetünk a rászorulóknak? - Tippek nem csak az ünnepi időszakra

Hogyan segíthetünk a rászorulóknak? - Tippek nem csak az ünnepi időszakra

A rászorulók támogatása nemcsak karácsonykor, hanem egész évben fontos, de az ünnepi időszak különösen jó lehetőséget teremt a segítésre. Hoztam pár ötletet, hogy milyen módokon tehetünk jót:
Ugrás az oldal tetejére