Nagyon szerettünk a mamánál lenni a tesómmal. Na, nem azért, mintha ott mindent szabadott volna, nem, a világért sem. Viszont a nagyanyánk a kedvünkre sütött-főzött, és hagyta hogy, mi pesti unokák élvezzük a természetet és az unokatestvérek társaságát.
Megengedte például, hogy feltúrjuk az egész kertet azért, hogy medencét ássunk. Egy egész hétvége ráment a próbálkozásra, persze sikertelenül. Kaptunk hozzá mindent, amit csak kértünk, ám a medence ott maradt kiásva és használatlanul. Persze az eszünkbe sem jutott, ki fogja visszatúrni a mi kis játékunkat…
Sokszor aludtunk ott a vidéki kis házban. Gyerekkoromban féltem éjjel, ráadásul ott mindig vaksötét volt a szobában éjszaka. Tényleg az orrom hegyéig sem láttam, és mindig arra gondoltam, hogy hamar reggel lesz, csak gyorsan el kell aludni. Ma is emlékszem a teljes sötétségre és a suttogó beszélgetésekre.
Aztán emlékszem, a mamánál volt egy ágy, ami szalmával volt töltve… még a szagára is emlékszem. Talán ilyen már nincs is… és nincsenek óriási dunyhák sem, amiben elvesztünk annak idején, de csuda melegek voltak! Na, és arra is emlékszem, hogy én nem tegeztem a nagyszüleimet. Egészen kicsi koromtól „csókolom”-mal köszöntem nagymamának és nagypapának is, ahogy anyukám is tette.
Akkor még én voltam az unoka, és anyukám az anyuka. Ugye, egyszerű a képlet? Az évek azonban elszaladtak, és már nekem is két lánykám van, úgyhogy unokából anyuka lettem, anyukám meg nagymama… Furcsa a szót is kiejteni, mert sajnos nagymama sosem lett az édes drága anyukám... Vagyis lett, de nem egészen úgy, ahogy szerettük volna.
Ha velünk lenne, ő lenne a világ legcsodálatosabb nagymamája és csak néha menne az agyamra, hogy minek kell mindenbe beleszólni. Imádná a lányokat és lesné minden kívánságukat, én meg fognám a fejem, hogy csak elrontja őket. Nagy segítség lenne, amikor hozni-vinni kellene a gyerekeket, és nem lenne gond az sem, ha egyszerre van mindkettő szülőije, vagy ide és oda is kellene rohanni. És az is szuper lenne, ha azt a sok mindent, amit nem tudott elmondani a gyereknevelésről, elmondhatná…. mert ő lenne a legigazibb és legjobb nagymama a világon!
Na, de az élet ilyen, és a lányok, ha nem is találkozhattak vele személyesen, azért szóba hozzák az én anyukámat, az ő nagymamájukat. Sokszor kérdezik milyen volt, mit csinált, meleg szeretettel beszélnek róla, így ismeretlenül is…
Miért is írom ezt? Csak azért, hogy ha az agyatokra is megy néha a nagyi túlzott törődése, és sok okos gondolata, amire időnként senki sem kíváncsi, egyet sose felejtsetek el: szerencsések vagytok, hogy veletek lehet a világ legdrágább nagymamája, aki csak a tiétek! Becsüljétek, szeressétek addig, míg lehet. Hagyjátok, hadd kényeztesse az unokákat, és nem baj, ha másként látja a világ dolgait. Higgyétek el, a nagymamák mindig jót akarnak, mint az anyukák, mert hiszen ők is anyukák!
A nagymamák világnapján július 13-án lepjétek meg valami kedves dologgal a nagyit! Nem, ne vegyetek drága ajándékot, inkább szervezetek közös programot, legyen felejthetetlen élmény ez a nap! Menjetek el közösen kirándulni, vagy csak üljetek be egy cukiba, és beszélgessetek egy jót. Főzzetek neki finom vasárnapi ebédet! Szaladgáljanak körülötte a gyerekek, és véssétek jól az emlékezetetekbe ezeket a pillanatokat és azt, milyen szerencsések vagytok, hogy így együtt lehettek! Minden pillanata értékes, amit a nagymamával tölthetünk, tegyük hát ezt tartalmasan és köszönjünk meg Nekik gyakran, amit értünk tesznek!
Én ezt a két kis ajándékot küldöm a nagyiknak sok-sok szeretettel:
Szalai Borbála: Nagymamának
Én a mamikámat nagyon szeretem.
Ha akarom, a legjobb rétest süti meg nekem.
Elvisz kirándulni, mesét mond este,
Kitisztítja a kis cipőm, szép legyen reggelre.
Tanít minden szépre – jóra, illedelmes igaz szóra.
S mindenkinek büszkén mondja: - Ő, az én kis unokám!
Ezt a sok jót meghálálni csak úgy tudom nagymama, hogy én
Leszek a világon a leges-legjobb unoka.
És egy kis nosztalgia: https://www.youtube.com/watch?v=f_p8tkW5bhI
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
