3 gyerek - 15 különóra. Nem sok ez egy kicsit?

A kivitelezéshez a B-kategóriás jogosítványom mellé szükségem lett volna még egy-két jedi agytrükkre illetve osztódni tudásra térben és időben, de végül ezek nélkül is megoldottuk.

És ebben még nincs benne a nyolcadikos magyar ill. matek előkészítője, gépírás órája, Marci logopédiája. (Na, egyedül ez utóbbi nem önkéntes.) Az ovisok pedig egyszerűen csak vannak, ami önmagában is tartogat kihívásokat.

Nem egyszerű sem megszervezni, sem észben tartani, kinek mire kell készülni, mit kell bepakolni: melyik a hatféle hangszer közül, melyik kották, füzetek, táncos ruha, focifelszerelés, uzsonna, buszpénz, ivóvíz.

Arról lemondtam, hogy fejből tudjam, ki, mikor végez az oviban és a suliban, ki, mikor, hova megy edzésre, táncpróbára, zeneórára, szolfézsre, előkészítőre, meccsre, versenyre, fellépésre – és főleg, hogy kivel. Mivel hétköznap egyedül vagyok a gyerekkel mióta férjem a fővárosban keresi a betevőt és csak hétvégén jár haza, mindez még több időt és energiát követel - és állandó készenlétet.

Szerencsére  több óra helyben, a suliban, suliidőben, (vagy kicsit utána), de változó időpontokban van, és a nagyok a suliból (szép időben és világosban) már biciklivel vagy gyalog is haza tudnak jönni. Ez szépen működik, bár már több kulcs elveszett valahol félúton a ház és a suli között, de volt, hogy a bicikli felejtődött ott. Megnyugtató az tudat is, hogy a felsősöknél már van mobiltelefon a váratlan programváltozások vagy vészhelyzetek esetére.

A különórák másik fele viszont a városban van, tőlünk cirka tíz kilométerre – ehhez pedig járműbe kell szállni. És ez nem mindig egyszerű – nem csak az ötéves ikrek miatt, akik hamar beleuntak a kolonc szerepébe. A helyzetet a látszat ellenére megkönnyíti, hogy húgom gyerekeit és néhány szomszéd gyereket is szállítani kell – ugyanis így tudunk kombinálni: aki bevisz egy gyereket, hazahoz egy másikat. Lehet variálni, ki fuvaroz a városba, ki szedi össze helyben levőket, és ki vigyáz rájuk otthon.

A múlt hét még elég zavaros volt.

Marci például beiratkozott focira – kisebb korában már járt egy évig, de kiiratkozott. Idén kérte, hogy hadd járjon újra. Inkább nem jár táncra, mert az túl sok lenne és amúgy is megunta. Beadtam a derekam. Természetesen Misi edzéséhez képest egy órás eltolódással kezdődik Marcié – de gondoltam, majdcsak lesz valahogy, legfeljebb Misit mindig a csapattársa anyukája viszi be, vagy a busz. Hétfőn és szerdán Marci boldogan virított a pályán a menő sportszárban, Misi kinőtt hernyótalpas cipőjében, Messis mezében. Vörösre izzadta magát, iszonyú lelkes volt, és nagyon ügyes.

Pénteken, mikor szóltam, hogy indulunk, közölte: Dehogy jön, kiiratkozik! Inkább elmegy játszani a barátjához, és esze ágában sincs edzésre járni. Inkább csak a suliban jár (heti egy alkalom, tömegsport jellegű foglalkozás), és amúgy is visszairatkozott táncra, mert mégis van kedve.

- Biztos? Elég volt?
- Biztos.
- Tuti?
- Tuti.

Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem kell vinni, szervezni, és közben cibálni magammal a piciket még egy alkalommal. Először persze lelkiismeretfurdalásom volt, hogy hagyom Marcit ilyen könnyen „kiszállni”, de aztán arra jutottam, hogy nincs értelme erőltetni. Nem ez dönti el – remélhetőleg – hogy mennyire lesz sportos, kitartó, elkötelezett bármi iránt is. Hiszen még kisgyerek. Bízom benne, hogy egyszer megtaláljuk majd, ami igazán érdekli.

Ráadásul eszembe jutott a múlt csütörtök

Pontosan négyszer autóztam be a városba. Misivel reggel nyolcra mentünk sportorvoshoz, aztán visszavittem a faluba, az iskolába. Otthon elmosogattam, kisöpörtem, kiteregettem, dolgoztam kicsit a gépen, majd berohantam a gimibe órát tartani. Az utolsó órám után rohanás haza Palkóért, spuri vissza a városba néptáncra (első alkalom az új csoportnál, ott kellett lennem). A városban elintéztem fél óra alatt néhány dolgot (defektes bicajon kicseréltettem a kereket, visszavittem a lejárt könyvtári könyveket, bementem a bankba) majd rohanás haza az ikrekért az oviba, velük együtt Marciért és Misiért a suliba. Az ikreket bedobtam húgomhoz (most egyszerűen nem voltak hajlandók bejönni velünk – egy hét alatt megunták a kolonc szerepét, pedig az edzések alatt játszótereztünk), Marci átment egy barátjához. Misit, akinek edzőmeccse volt postafordultával visszavittem a városba (a város túlvégére, úgyhogy nem tudott busszal menni). Mielőtt leraktam Misit, beugrottunk Palkóért, aki időközben végzett táncon. Misit kitettem a focipályán, Palkót hazavittem. Átmentem az ikrekért, Marcit hazarendeltem. Este indultam volna vissza Misiért (a két kis kolonccal, mert a nagyokra még nem merném hagyni őket, tévé előtt ülve sem), de szerencsére mégsem kellett bemennem, mert egy csapattárs anyukája pont haza tudta hozni.

Úgyhogy a héten még félgőzzel üzemelünk :)

- Persze csak ha az iskolai szódolgozatot, év eleji felmérőket  és a hétvégi koncertet nem veszem figyelembe, és azt, hogy közben én is dolgozom, betakarításra várnak a gyümölcsök, és szalad a ház... Jobb, mint ha unatkoznánk, nem?

Patak Gyöngyvér, Kaposvárimami