Bárhonnan is nézem a dolgot, azt kell mondanom tényleg teljesen más világ volt, minden sokkal egyszerűbb volt, és a gyerekkorunk is sokkal tovább tartott. Az biztos, hogy nagyon sokat halljuk vagy hallatjuk mostanság, hogy „bezzeg a mi időnkben…”, hogy a mostani gyerekek annyival, rosszabbak, vadabbak, szemtelenebbek, kezelhetetlenebbek és sorolhatnám még.
Pedig ha jól visszagondolok (főleg, ha őszintén) a gyerekkorom rosszaságaira és az én gyerekeim rosszaságaira, azt kell, hogy mondjam, nyomomba se érnek! És nem azért mert mi jobb nevelést adunk nekik, mint amit nekünk adtak a szüleink, hanem egyszerűen a mi gyerekeinknek sokkal kevesebb lehetőségük van a „rosszalkodásra”, mint anno nekünk volt.
Emlékeztek még miket csináltunk?
Először is a 80-as évek vége felé nagyon sok gyerek élt még a városkánkban, az évfolyamunkban a, b, c, és d osztály is volt. Az utcánkban és a közvetlen környezetünkben is legalább 20-25 hasonló korú gyerek lakott, így nekünk mindig adódott gyerektársaság.
Szóval mit csináltunk mi a 80-as években?
Először is, ha nyár volt egész nap az utcán voltunk, arra pontosan nem emlékszem, hogy a legkisebbek hány évesek is voltak, de az biztos, hogy már óvodás kortól a nagyobb tetvérre bízva, rótták a nagyokkal a köröket.
Nem bent a szobában játszottunk, csendben szűk társasági körben, hanem kint voltunk, ha esett, ha fújt. Az utca tele volt gyerekkel, és az összes gyerek haver volt, egész nap együtt lógtunk, néha még a pofonokon is osztozkodtunk, ha valami hülyeséget csináltunk.
Megállás nélkül bandáztunk, kavicsfocizutunk, háborúsat játszottunk, Donald rágós papírt cserélgettünk, virág koszorúkat és kardokat készítettünk, papsajtot ettünk vagy etettük a kisebbekkel, bunkereket építettünk és komoly bandaháborúkat vívtunk. Általában a legfőbb ellenségek a nagyobbak kistestvérei voltak, vagy a messzebb utcából való gyerekek.
Kép forrása: Fortepan
A Kolon tóban békákat vadásztunk, télen a félig befagyott jégen fakutyáztunk, fent ragadtunk a legnagyobb fa tetején, vagy éppen csúzlival lőttük ki véletlenül a szomszédok ablakát. Rosszak voltunk, vásott kölykök, vagy inkább csak normálisan életrevalók?
Minden nap estig bandáztunk, rongyosra olvastuk a Hahotákat és a Kockás magazinokat, a szülők csak akkor láttak minket, ha enni mentünk haza, de általában akkor is még plusz 3 szomszédgyereket vittünk magunkkal. Nem roskadt teli a hűtő, de mindig akadt minden szomszédgyereknek egy pár jó falat. Nem volt óránk, de mindig időben otthon voltunk, és amikor koszosan hazaértünk, senki nem kérdezte merre jártunk.
Nem kellett félni, hogy elüt egy autó, mert nagyon nem is jártak még autók az utcánkban, ha véletlenül jött egy, akkor láncriadóban kiabáltuk egymásnak, hogy: A U U U T Ó Ó Ó Ó !!!!!!. Nem kellett félnünk a gonosz idegenektől, mert nem is voltak gonosz idegenek, csak Marika nénik, meg Pista bácsik voltak, és ha megkínáltak minket meggyes vagy almás pitével, nem kerestük a hátsószándékot, hanem egyszerűen jóízűen betömtük!
Akkoriban az összes „öreg” néni nekünk mind egyforma volt, rövid dauerolt haj, otthonka, kötény és süti illat. A felnőtteknek sosem volt fontos, hogy minket hogyan hívnak, csak annyit kérdeztek mindig, hogy: kik a szüleink? Hiszen itt mindenki ismert mindenkit! Nem volt telefon, de ha rossz fát tettünk a tűzre, estére már mindig tudtak róla a szüleink… Sosem volt olyan, hogy valakivel napokig ne találkozzunk, ha csak nem szobafogságban volt. Na, az akkor tényleg büntetésnek számított, mert a világ legnagyobb kicseszése, ha otthon kellett maradni.
Nem volt Tv/internet, játékkonzolok a gyerekszobában, ha egyáltalán volt gyerekszoba, de ha lett is volna Tv, akkor sem lett volna benne mit nézni. Mert hát gyerekműsor egy nap csak egyszer volt, de az is csak keddtől vasárnapig. Igazi esemény volt az esti mese, bármilyen fontos játékban is voltunk az utcán, ha valakinek az anyukája elkiáltotta magát, hogy KEZDŐDIK A MESE, akkor az összes gyerek hazaszaladt, akiknek meg nem volt tv-jük, azok pedig valamelyik szomszédba.
Mindenhová gyalog jártunk, és ismertük az összes utca zegzugát, és ugatós kutyáját, szinte már elsős korunktól egyedül jártunk suliba, vagy reggelente bandába verődve a nagyobb testvérek kíséretében. Emlékszem egész kicsi voltam, amikor a szódás Dezső bácsitól gyalog kellett a szódákat már haza cipelnem, odafelé vidáman szökdelve, visszafelé óvatosan, sokszor kínlódva a súlya miatt. Szinte itt van még az a hűvös, vizes beton illat az orromban, a szemem előtt az a hatalmas technikai csoda, ami megtöltötte a vaskos üvegeket, és Dezső bácsi élces hangja: - vigyázz hazafelé, mert ha elejted, felrobban és szétvágja a lábad!
És ha már illatok.
Emlékszem még Máté bácsi pékségére… Jaj, azok a fenséges illatok, azok a hatalmas két kilós kenyerek, a forró párkányon elnyúló macskák, és az a nagy kemence a forró trópusi meleggel… Nem volt kérdés, hogy milyet vegyünk, egyszerűen csak kenyérnek hívtuk, kívül ropogott, belül puha volt, és egy szeletből hárman is jóllaktunk. Addig nem vettünk másikat, amíg egy szelet is volt még belőle, és ha az már száraz volt, hát gázrózsán megpirítottuk.
Imádtunk dinnyét kóstolni, nem számított, hogy hányan haraptak már bele a lékbe, ha ízlett a családfőnek, vittük is haza.
A 90-es évek elején pedig már kiskamaszok voltunk, vásott kölykök, nyíló kis identitással, vagy inkább vakmerő személyiséggel. Minden nap strandoltunk, nem családilag, hanem magunk gyerekek, szülők nélkül, nem volt gond, ha nem tudtunk úszni, előbb utóbb akkor is a 2 méteresben kötöttünk ki. A legjobb nyaraim voltak, bandáztunk, kis motorokkal estünk-keltünk.
Számtalan legendás csínytevést hajtottunk együtt véghez, egyszerűen nem is értem, hogyan éltük túl…?
Szerettem gyereknek lenni, varázslattal volt teli az a gyerekkor. Szinte nem volt semmink, mégis boldogok voltunk, nem voltak drága játékaink, mégis veszettül jól éreztük magunkat, mert szabadok voltunk. Sajnálom, hogy már a mi gyerekeinknek nem adatik meg az, ami nekünk tálcán kínálkozott, még belegondolni is rossz, hogy ebbe a világba egyedül az utcán... Most a gyerekeinknek, szinte mindenük megvan, csak épp a szabadságuk nem.
Makai Marianna - Kecskemétimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
