Otthonszülésem története

Másnap hajnalban, pontosan fél 5-kor egy fura pattanó hangra ébredtem. Rögtön tudtam, hogy megpattant a burok, szépen felkeltem hát, hogy ne az ágyba folyjon, az előszobában állva aztán már hiába szorítottam össze a lábam, folyt-folydogált a víz. Izgatottan hívtam Felíciát, a bábámat és kedves barátnőmet, aki hamarosan indult is hozzám. Nem éreztem bajt, de biztonságot adott, hogy tudtam, jön Felícia és hallgatja a szívhangokat. Kicsit morfondíroztam, hívjam-e már Zsuzsit, a dúlámat, de aztán arra gondoltam, lehet, hogy nagyon felgyorsulnak az események, egy negyedik babánál, ugye sose lehet tudni... Hívtam hát Zsuzsit is és boldog voltam, hogy tud jönni, hiszen másnap, 20-án indult vissza Írországba.

 

Felícia nagyon hamar megjött. Meghallgatta a baba szívhangjait és szerencsére mindent rendben talált. A magzatvíz csak időként csordogált, mert a baba feje már eléggé lent volt.

 

Hétfő reggel volt, megreggeliztünk, Alexszel a gyerekeket készítettük oviba, iskolába, kicsi szívük tele volt izgalommal, amint elmondtuk, hogy ma születik a kistestvérük....

 

Zsuzsi is megjött, jó volt látni, örömködtünk egy kicsit, hogy milyen jó, hogy itt tud lenni! A gyerekek elmentek, én is megnyugodtam. Hamarosan érkezett Judit, a másik bába. Minden elrendeződött hát, úgy éreztem, most már magamra tudok koncentrálni.  Kontrakciók eddig nem nagyon voltak, tudtam, ezután fognak jönni. Így is lett. Gyönyörűen sütött a nap, kinyitottam az erkélyajtót és odaültem a levegőre, a labdára. Megcsapott a friss tavaszi levegő, a madárcsicsergés ömlött be a szobába, nem is kívánhattam volna szebbet. Jóleső érzés volt, hogy Alex gondoskodik mindenkiről étel, ital tekintetében, magamba fordulhattam. Szépen jöttek a méhösszehúzódások, nem tudom, mennyire rendszeresen. Csak hagytam, hogy jöjjenek, fogadtam őket és örültem nekik. Kis Filip készülődött a nagy útra bennem, velem. Érzékeltem, hogy Zsuzsi a közelemben volt, Felícia és Judit csendben beszélgettek, hallottam, szakmai dolgokról és olyan jó volt, hogy ez nálam történik! Ez az első szülés, ahol ők is együtt vannak és ez az első alkalom, hogy legálisan otthon szülhet valaki az ő kíséretükkel!

 

A szívhangok mindig rendben voltak én is nagyon jól éreztem magam. Olyan jó volt, hogy nem kellett azon törni a fejem, mikor induljunk, semmi nem zökkentett ki. Szerető, gondoskodó közegben éreztem magam, egy női burokban, amelyet kiegészített Alex a szeretetével és az elfogadással, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy én szeretném....

 

Sokszor voltam szomjas, ihattam, ha egy kicsit megéheztem, ehettem, persze nem nagy dolgokat, egy kis aszalt alma, banán, túrórudi, nagyon jól esett.

 

Később előkerült Judit vadonatúj hordozható ctg-je, én voltam az első, akin kipróbálták. A labdán ültem ugyanúgy az erkélyajtó előtt. Nem látták rajtam, hogy elég erősek lennének a kontrakciók, ezért meg is lepődtek, amikor a ctg 100-ig is felugrott. A baba is jól reagált, így 10 perc után le is vették. Az egész ctg-zést vidáman éltük meg mindannyian, annak ellenére, hogy az ilyen kütyük nem tartoznak a háborítatlanság elemei közé. De milyen más volt ez, mint a kórházban, amikor fel kell feküdni az ágyra és a férjeddel hallgatni a gép hangjait, a szülésznő persze be-benéz, de alapvetően ott vagyunk egy gépre kötve páros magányban...

 

Az idő telt, néha amikor az órára néztem, csodálkoztam, hogy jé, már ennyi? Nem terveztem el, nem képzeltem el, hogy mikor fogom megszülni ezt a kisbabát, de mégis csodálkoztam, hogy így telik az idő. Illetve egyszer még reggel gondoltam rá, hogy délre biztosan meglesz, hisz negyedik baba. Hát nem így lett, de csöppet sem bántam, mert szépen lassan hagytuk, hagyták, hogy megérjen az idő és eljöjjön a pillanat, amikor meg kell születnie. Néha felmentem a tetőtérbe, ahol senki nem volt és jól esett az egyedüllét. Nem azért, mert bárki zavart volna, csak úgy éreztem akkor jónak. A madarak rendületlenül csicseregtek, ami mosolygással töltött el, csodálatos hónap ez a március, mindig tudtam! Kezdett bennem motoszkálni a gondolat, hogy milyen jó lenne vízbe merülni. A medence már fel volt fújva, Alex hamar megtöltötte vízzel. A kontrakciók már gyakrabban jöttek és mennyei érzés volt belemenni a vízbe. Könnyebbnek éreztem magam és a fájdalomérzet is egészen más volt. Oldalra feküdtem, a fejemet a medence szélére támasztottam, talán el is aludtam egy kicsit. Aztán fordultam, később négykézlábra álltam és ez a mozgási szabadság nagyon-nagyon jó volt! Néztem a hasamon a kis buborékokat, ahogy gyöngyöződött a víz, mint megannyi kis drágagyöngy! Annyi jóság, szépség, szeretet és támogatás volt körülöttem. Éreztem, ahogy körülvesz a világmindenség, hit van bennem, remény és valami méltóságteljes erő..... Ahogy jöttek a kontrakciók, összefogtam a kisbabámmal, jöttek a képek. Mellettem volt, már nagyobb fiúcska, megfogtam a kezét és mondtam, hogy együtt megyünk. Jött egy hullám a tengeren, ezt most meglovagoljuk és hagyjuk, hogy vigyen. Fogtuk egymás kezét és együtt voltunk. Ráfeküdtünk a hullámra és amikor elvonult, összemosolyogtunk.

 

Hogy körülöttem valójában mi történt, csak éreztem, a szememmel már nem láttam. Mindig volt egy kéz, nem is tudom, kié, amely megérintett, simogatott, masszírozott ott és úgy, ahogy éppen jólesett. Valaki szívószállal vizet kínált, pont amikor szomjas voltam. Néha persze kinéztem a kis belső világomból, mondtam, hogy érzem, ahogy jön a baba. Egyre lejjebb és lejjebb, de mindig csak nagyon picit. Egyre sűrűsödtek a hullámok, kevés volt a szünet. Kezdtem nehezen megtalálni a helyemet, háton fekve lebegtem, a vádlim begörcsölt és Alex olyan jól kimasszírozta!

 

Aztán előredőltem, kerestem a legjobb pozíciót, de már éreztem, hogy nehéz mindenhogy.... majd a térdeplés maradt. Alexre támaszkodtam, nagy erőt adott a jelenléte. Jöttek, jöttek a hullámok, és amikor Felícia mondta, hogy nyomjak, amikor úgy érzem, jöttem rá, hogy igazán nem érzek elég erős tolóingert. Azt éreztem, hogy a baba jött szép lassacskán, de én nem is igazán nyomok. Ez merőben más volt az eddigi szülési tapasztalataimtól. Hosszúnak éreztem már az időt. Hiszen a kitolás nálam mindig gyors szokott lenni. Érdekes, hogy aggodalom egyáltalán nem futott rajtam végig, csak az időtényező lépett be, amivel eddig nem is foglalkoztam. Amikor azt éreztem, hogy a baba feje már a gáton volt, fájdalmasan feszített, ezt írja Ina May Gaskin tüzes gyűrűnek a könyveiben, és amit én a kórházi szüléseknél a gátmetszések miatt sosem tapasztaltam meg. Várni kellett a következő hullámra és kint volt a fej. Csöndes várakozás és a következő nyomásra kibújt a teljes test és csak azt hallottam, hogy Felícia mondja, hogy emeljem ki. Ahogy előre néztem a lábam közé, ott volt a kicsi babám, aki már a víz alatt tágra nyitotta a szemét. Ahogy felemeltem is a hatalmas csodálkozó szemeit láttam és hogy gyönyörű! A mellkasomra raktam és öleltem, öleltem. Hatalmas megkönnyebbülés volt magamon tudni ezt a kis babát, aki nemrég még a testemben küzdött velem együtt, hogy világra jöjjön. Lágyan simogattam. Hangja még nem volt, de én nem aggódtam, tudtam, a köldökzsinóron keresztül ilyenkor még hosszú percekig kapja az oxigént.

 

Betakargattuk és a mellkasomon pihegett a kicsi Filipposz. Később elvágta Alex a köldökzsinórt, amelyből vért vettek a vércsoport megállapításához az én Rh negativitásom miatt. A baba azt hiszem Zsuzsihoz majd Alex kezébe került, én meg feltérdelve megszültem a méhlepényt. Micsoda könnyebbség már, ahogy ez a nagy puha, tápláló szerv kibuggyan az emberből! Segítettek a vízből kijönnöm, a kanapéra feküdtem. Nem szédültem egy kicsit sem, nem remegtem, teljesen jól voltam a gyengeséget leszámítva. (Utólag visszagondolva ez szerintem annak is köszönhető, hogy végig ihattam és ha úgy éreztem, ehettem.) Micsoda euforikus érzés! Már háromszor megtapasztalhattam ezt, mégis most olyan más volt. Nem éreztem magam egy cseppet sem tehetetlennek, kiszolgáltatottnak. A kanapén feküdtem és a mellettem levő asztalkán vizsgálta Felícia Filipkét. Láthattam mindent, nem volt semmiféle szeparáció. A vizsgálat után már jöhetett a mellemre a babácska, aki nagyon hamar rátalált a mellbimbóra és a szopizási technikára is. Életrevaló, erős kisfiam született, hála Istennek!

 

Felícia engem is megvizsgált, csak egy nagyon pici repedést talált. (Gyönyörűen gyógyult, gyorsan regenerálódott.)

 

Hamarosan jöttek a testvérek az oviból, az iskolából: a boldogság a szemükben..... Egy otthonszülés igazán családi esemény! Csak a legnagyobb hiányzott, aki nagy bánatára Szentesen volt a koleszban, de persze nem bírta ki a hétvégéig, 2 nappal hamarabb hazajött.....

 

Néhány éve még el sem tudtam volna képzelni, hogy otthon szüljek, hiszen úgy szocializálódtunk, hogy egy szülésnek kórházban a helye. Ráadásul mennyi rémhír keringett a médiában az üggyel kapcsolatban! Ma már sok mindent máshogy látok, felnyílt a szemem. Köszönhető ez a dúlaságomnak, a Felíciával való találkozásomnak, majd barátságunknak. A szülés természetes, élettani folyamat, ami akkor is lezajlik, ha egy busman nővel történik Afrikában, ha egy fejlett országban élő nővel, aki a kórházat érzi biztonságosnak, és ha egy otthonszülést választó olyan anyával, mint én vagyok. 100% biztonságot sehol senki nem tud garantálni, sokan tévesen azt hiszik, hogy egy kórház igen. Hogy mi hogyan történik és mi a végkimenetele, nagyon soktényezős dolog, de nem a technikai felszereltség a döntő. Számomra az emberek voltak a legfontosabbak, akik körülvettek és akiknek örökké hálás leszek.