„A türelem nem egyszerűen a várakozás képessége, sokkal inkább azé, hogyan viselkedünk várakozás közben.” - Joyce Meyer Szuper
Bármilyen körben tesszük fel a kérdést, mit szeretnétek változtatni a mindennapokban, a válaszok elsöprő többsége egybecseng: türelmesebb szeretnék lenni…
Mire is kell nekünk az a türelem?
Megszoktuk, hogy minden egy kattintásra, gombnyomásra, van tőlünk, legyen az levelezés, ügyintézés, vásárlás, számlák befizetése, mosás, mosogatás… Megy minden, mint a karikacsapás.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden ilyen gyorsan megy. Sőt, megkockáztatom, elvárjuk, hogy gyorsan is menjen. A gyerekeink azonban, - ahogy mi magunk – nem működnek gombnyomásra. A szabályok beépüléséhez idő kell, hiába is várjuk, hogy elsőre is tökéletesen menjen. Ha pedig homok kerül a fogaskerekek közé, bosszúsak, türelmetlenek leszünk… és úgy reagálunk, ahogy nem szeretnénk.
Lépjünk egy lépéssel közelebb türelmes önmagunkhoz. Ehhez azonban szükség van arra is, hogy tudatában legyünk azzal (vagy azokkal) a helyzettel/helyzetekkel, amelyek során a legnehezebb megőrizni a nyugalmunkat.
Nevezzük ezt az egyszerűség kedvéért a piros gombunknak. Ezt a piros gombot tudják a gyerekeink előszeretettel és nagy lendülettel nyomkodni. Gyakran nem is tudatosan teszik, ám kétségkívül remekül ráéreznek, hol találják.
Mi segíthet, ha éppen a piros gombodon ugrálnak?
A lehetőségek közül ezúttal az időkérést ajánlanám a figyelmedbe.
A gyerekeim épp nem értettek egyet valamiben, és egy perces emeletre távozásom elegendő volt a számukra, hogy – fizikailag is fájdalmas – küzdelembe kezdjenek. Amikor leértem, a kisebbik sírt, a nagyobb pedig láthatóan zaklatott volt. Ha hagyok magamnak időt, hogy átgondoljam, tudom jól, hogy az a fél, aki verekszik, gyakran nem elsősorban a másiknak akar fájdalmat okozni, sokkal inkább a saját dühét, fájdalmát levezetni…
A megértés mellé azonban nem adhatom a cselekedetére a jóváhagyásomat, így aztán a következőket mondtam a gyerekeimnek.
– Meg vagyok döbbenve azon, amit láttam és hallottam. Elszomorít, hogy így bántok egymással. Ha most bármit mondanék, azzal lehet, hogy csak rontanék a helyzeten, azt hiszem jobb, ha most kimegyek, és gondolkodom egy kicsit, míg megnyugszom, és kitalálok valamit.
Tudod mi történt? Olyan csendben voltak a gyerekeim egy darabig, mintha Csendkirállyá válnának éppen. Aztán elkezdtek játszani, mintha mi sem történt volna.
Én pedig azt gondoltam, hogy tessék. Az érzelmeim kifejezésével, a tehetetlenségem elismerésével, a hangom felemelése nélkül elértem azt, amit kiabálással, fenyegetéssel nagy valószínűség szerint nem sikerült volna.
Mit változtat, ha ezt a mintát adjuk át?
Segít, hogy a gyerekeink lássák, ha verekedéssel oldják meg a nézeteltéréseiket, azzal nem lépnek előre. Megtanulják, hogy nem az erősebbé az igazság, sőt, talán nincs is igazság, hiszen minden résztvevő másként látja az adott helyzetet, és a saját szemszögéből helyesek az indokai és a cselekedetei.
Ahhoz, hogy figyelembe tudják venni a másik fél (akár a szüleik) érzelmeit és érdekeit, elengedhetetlen, hogy felismerjék a sajátjukat és megfelelően tudják kommunikálni azt. Ez pedig nem működik szülői példamutatás nélkül.
Tehát, ha „már megint nem úgy sikerült, ahogy terveztem” helyett elégedetten zárnál egy helyzetet, érdemes kipróbálni az időkérést, mint megoldási lehetőséget. Sokkal többet segítesz, ha ismét nyugodthangon reagálsz, mint ha meggondolatlanul teszel vagy mondasz valamit. Ráadásul olyan példát mutatsz, amely követendő, és ez sem utolsó szempont.
Kíváncsi vagy rá, mennyire vagy türelmes?
Teszteld magad, - azonnal megkapod az eredményt - , és találd meg a megoldást!
Használjátok jól az érzelmeiteket!
dr. Skita Erika
kommunikációs hídépítő, EQ tréner
