Jelenlegi hely

Menni vagy maradni? Amit minden kismama előbb-utóbb feltesz magának

Végre egy olyan helyre megyek, ahol szépen, csinosan felöltözhetek. Frizurát kell készíteni és sminkelni, mert ez egy olyan esemény, ahol meg kell jelenni. Ez volt az első gondolatom, amikor a munkahelyemről az osztályunk vezetője megkeresett.

Már kiválasztottam a ruhát, cipőt, amiben megyek a rendezvényre, kitaláltam, hogy milyen gyors és egyszerű frizurát és sminket fogok készíteni odafelé úton a kocsiban. 

Mégis álmatlanul telnek az éjszakáim a meghívás óta. Forgolódok, felriadok, rosszat álmodok.

Álljunk meg egy percre!

Ma végre „leesett a tantusz”! Eljött az idő, hogy dönteni kell a munkámmal kapcsolatban. Lehet, hogy most először és egyben utoljára.

Eddig is tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat, de nem gondoltam, hogy ilyen korán. A veszélyeztett terhességem miatti táppénzzel együtt már több, mint egy éve itthon vagyok. Kisfiam hamarosan egy éves lesz. Egy édes kis tünemény, akit nagyon szeretek, és mint minden édesanya, a legjobbat szeretném neki.

De mi a legjobb egy gyermeknek? Otthon lenni sokáig biztonságban anyával és apával, néha a nagyikkal, vagy jobb, ha mielőbb gyermektársaságba kerül?

Nehéz egyértelmű választ adni. Azt viszont egyértelműen tudom, hogy én egyre jobban élvezem az itthon töltött időt.

Pár hónappal ezelőtt még magányosnak és értéktelennek éreztem magamat, ezért úgy gondoltam, hogy kisfiam egy éves korára elérkezik az idő, hogy visszatérjek a munkámhoz. Ez az érzés mára azonban elmúlt, sőt egyre több jó dolgot és lehetőséget látok a mostani helyzetemben.

Hogyan tovább? Menni vagy maradni?

Egyre sürgetőbb a kérdés. Több vállalkozási ötletem is van, gondolkodok pályamódosításon, szeretnék második gyereket. De a munkámat és a munkahelyemet is szerettem, és nagyszerű érzés, hogy számítanak rám és visszavárnak. A fizetésem is jól jönne, na és persze a pénztárcám mellett az önértékelésemnek is jót tenne, ha visszamennék.

Ahhoz, hogy végre felodjam magamban ezt a feszültséget, gondolatban megpróbálom tisztázni a helyzetemet: Megvizsgálom a munkahelyemre való visszatérésem hatását. Azt persze nem tudom pontosan, hogy milyen munkára, milyen feltételekkel várnak vissza, így hát gondolatban ugyanazt a beosztást vizsgálom, ahonnan eljöttem a szülési szabadságra.

Pro-kontra lista

Gondosan pontokba szedem az eredményt:

A visszatérésem mellett szól:
- megkapom a havi fizetésemet
- felnőtt társaságban leszek
- ismereteimet újra hasznosíthatom
- változatos feladatok révén minden nap kihívások várnak majd
- a kisfiam gyermektársaságba kerül
- kevesebb házimunka lesz itthon

És ami ellene:
- kevesebb időt tudok tölteni a gyerekkel
- lemondok a vállalkozási ötletemről (ha időlegesen is)
- imét vállalnom kell a rengeteg utazást a munkahelyemre
- folyamatosan szerveznem kell a kisfiammal kapcsolatos teendőket (bölcsőde, gyermekorvos, védőnő) és vállalnom az ezzel járó állandó rohanást 
- lemondok az önkéntes tevékenységeimről
- hanyagolom a sétát és a sportot
- ritkábban tudok találkozni a tágabb értelemben vett családommal
- folyamatosan félbe kell hagynom a munkahelyi teendőimet vagy túlórázom
- elveszítem az egyensúlyom

A jövőbe nézek

Végül eszembe jut még egy nyomós szempont az értékeléshez: Vajon 5 év múlva melyik döntésemet bánnám jobban?

A. Visszamegyek dolgozni és nem használom ki azt a lehetőséget, hogy kisfiammal első két évet "sülve, főve" együtt töltsük.

B. Nem megyek vissza dolgozni, és esetleg elküldenek a munkahelyemről.

Érzem, nincs jó válasz, de már fogalmazódik bennem a végső érv: Igaz, pénzből élünk, de munka talán lesz számomra is 1, 2 és 5 év múlva is. Kisbabám viszont most picike, és most van rám a leginkább szüksége. Pár év múlva biztosan bánnám, hogy nem hallgattam eleget az édes kis gügyögését és kacaját. Nem éreztem elégszer babaillatát, és azt, ahogy átölel, belém csimpaszkodik.

Tudom, hogy vannak anyukák, akik talán most fogják fejüket. Több ismerősömnek legalább annyira fontos a hivatása, mint az anyaság. Ők úgy érzik, hogy a munkájuk nélkül nem éreznék az életet teljesnek. ŐK azok, akik mindenféle dilemma nélkül a gyermekük fél vagy egy éves kora körül már önként és dalolva visszamennek dolgozni. És persze van, akinek a kérdés nem választás: nekik muszáj mihamarabb visszamenni, mert egy fizetésből nem tudják a családi költségeket fedezni...

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen én megtehetem, hogy itthon maradok. Mégis úgy érzem így is hatalmas a felelősségem, hiszen a döntésemnek hatása lesz az egész családom életére: az enyémre, a férjemére és gyermekünkére is.

Noémi
- Budapestimami -