Jelenlegi hely

Minden, amit az anyaságról tudni akartál, és az is, amit nem ! (11)

Abban, hogy az anyaság a világ legcsodálatosabb érzése, a legtöbb nő egyetért. Ám itt meg is áll a párbeszéd, mert a nehézségekről valahogy nem illik beszélni, pedig ezekkel az anyukák gyakran magukra maradnak.

 A 2012-es Terézanyu pályázaton ezekről a tabukról írták meg történeteiket az anyukák, több száz nő vallott arról őszintén, hogy gyökeresen megváltozott az élete a gyermekvállalással. A pályázatra beküldött legjobb írásokat nálunk is elolvashatjátok hétről - hétre. Íme egy újabb kiemelkedő írás:

Horváth Erika: Az anyaságról...

Nagyon akartam Őt. Mikor a lányom megszületett ’95 júniusában, átlagos keddi nap volt.  Rettenetes meleg. Egy hónappal korábban született, és nem is azt a nevet kapta, amit előzetesen megbeszéltünk. Semmi nem úgy történt, ahogy elterveztem. És egyáltalán, az egész állapotot nem úgy éltem meg, mint egy boldog kismama, hanem valóban „terhességként”. Három hónapot feküdtem, állandóan orvoshoz kellett szaladgálnom, és végig zaklatottan azon járt az eszem, egészséges lesz-e?! Újonnan beköltözött lakásunkban romokban minden, a gyerekszobának nemhogy a helyét, a fogalmát sem ismertem.

Két – éveknek tűnő – hetet töltöttünk kórházban, az őrület határán voltam. Nem akart szopni, állandóan aludt. Magamat hibáztattam. Aztán drasztikus súlyveszteséggel ugyan, de hazaengedtek bennünket. Mindig arról álmodtam, mint a filmekben: apuka virágcsokorral érkezik, összecsókolózunk, filmre vesszük a hazamenetelünket. Erre: pénz nincs virágra, fogalmunk sincs, milyen pelenkát vegyünk a gyereknek, újszülöttünk ordít hazáig a kocsiban és otthon sem hagyja abba. Kezdő, tanácstalan, kétségbeesett anyuka lett belőlem az első perctől kezdve, aki minden egyes gyermekkel kapcsolatos döntését és tettét megkérdőjelezte saját magával szemben.

Az első pár hónap maga volt a pokol, elismerem. Alig aludtam. Állandóan kimerült és türelmetlen voltam, magamra nem volt egy percem sem, napokig ugyanabban a göncben rohangáltam a házban, már azt sem tudtam mikor van este és reggel.  Próbáltam palástolni családom előtt mindezt és igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy nálam senki sem boldogabb! Mások előtt toppon voltam mindig, görcsösen és csinosan mosolyogva meséltem, hogy: sokat alszik, egyáltalán nem sír és mindenkinek ilyen babát kívánok.  Közben éjszakákon át üvöltött, igen, szó szerint üvöltött. Anyukámtól kapott Dr. Spock könyvet rongyosra forgattam, minden egyes „nem normális” eseménynél kerestem benne a megoldást. Miért nem hagyja abba a sírást? Miért köhintett? Miért nem büfizik? Miért nem kakil rendesen? Miért vörösödik a feje? Miért üvölt egyfolytában? Soroljam?

Emlékszem az egyik esténkre, mikor órákig tartó hosszú „rázogatás” és éneklés után végre elaludt, és erőm nem volt ahhoz, hogy a felálljak a kiságy mellől, sírva kérdeztem magamtól, hogy: „Sosem lesz ennek vége?”

Ott ébredtem a kiságy mellett valamikor hajnalban a földön, az első éjszaka volt, amit végigaludt. Néztem a lányomat, ahogy édesen alszik, mosolygott álmában. Nagyon szép volt. Sosem felejtem azt a pillanatot. Belőlem van! Istenem, gondoltam magamban, itt van egy pici gyermek, akit meg kell tanítanom az életre! Járni és beszélni, felfedezni és megmutatni neki a világot. Ez az én feladatom. Életet adtam neki, és nem szabad soha elengednem a kezét. Próbáltam magam más dimenzióba helyezni és kicsit lazábban venni a körülöttem lévő minden, gyermekkel kapcsolatos történést. Engedtem a gyeplőn. Megkérdeztem magamtól, kinek akarok megfelelni? Szerintem máshol nem üvölt a gyerek órákon át? Nem veszekednek a kezdő szülők mi lenne a helyes egyes szituációkban? Mindenki igyekszik a látszatot fenntartani, közben meg máshol is biztosan fut a ház, és a kakis pelenkák szaga másutt is átjárja az otthon légkörét. Senki nem járt hozzánk, mi sem jártunk senkihez. Nem barátkoztam.

Eltelt fél év és én még mindig barátkoztam az anyaság érzésével. Nehéz volt megszokni, hogy nem én vagyok az első. Nem foglalkozhatok csak úgy magammal, nem mehetek oda és akkor, amikor én szeretnék, mert van egy gyerekem. Ha mentem volna, megkérdezték, miért pont most. Mikor végre bejelentkeztem fodrászhoz, kaptam csak észbe, hogy ez innentől kezdve nem így megy. Vissza minden! Előbb egyeztetni apukával, nagymamával, testvérrel, ki mikor ér rá, aztán bejelentkezni ide-oda. Logisztikáztam, hogy magammal is tudjak foglalkozni. Rá kellett jönnöm, hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Próbálok egyedül kikapcsolódni és ellazulni egy fodrászat vagy kozmetika alkalmával, sőt, még kicsit ki is „tolni” az időt, hogy tovább tartson. Mintha szabadulnék! Aztán az egyik alkalommal éppen fogászati kezelésre jelentkeztem be, és olyan időpontot kaptam, hogy senki sem tudta elvállalni az én drága kicsi lányomat. Gondoltam egy merészet, és eltoltam magammal az én nyolc hónapos „egyáltalán nem alszik napközben” gyermekemet a fogorvoshoz sűrű „elnézést kérek, nem tudtam másképp megoldani” közepette. Az orvos meglepetésemre az mondta: „Mit magyarázkodik, ez a normális, maga az anyja!”

No kérem, onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk a lányommal. Szinte mindenhova magammal vittem, ahova nem lehetett, oda is. Átszerveztem mindig mindent, így nem kellett segítséget kérnem senkitől. Nagyon szoros kapocs alakult ki közöttünk. Szerencsémre négy és fél éves koráig otthon voltam vele, és alig engedtem el óvodába. Akkor úgy éreztem, kiröpült és már nem az enyém többé.

Nehezen lehet csak leírni érzéseket, amit egy anya érez gyermeke iránt. Szavak, gondolatok és pillanatképek jutnak eszembe. Az első érintést nem felejtem el. A lábujjait fogtam meg, puha és kissé ragacsos, de selymes volt, mint egy kendő. Az első hajtincset, amit kétévesen levágott magának egy véletlenül elől hagyott ollóval és kis tenyerében büszkén hozta, azt hittem rosszul látok. A mai napig őrzöm. Az első szava: anan. Az első kusza rajzok és ceruzavonások a frissen festett falon. Az első lázas esténk, az első – és remélem utolsó – lábtörés, első méhcsípés, első óvodai szerelem, első szereplés, első kudarc, első iskola, első tábor, első felvételi, első magas sarkú cipő, első smink, első és sajnos második szívműtét, első kamaszkori viták, első házibuli (ajaj), első iszogatás (hujujuj), első gimnázium, első szerelmi csalódás, első mindent, amit vele élhettem meg. A lányommal. Hihetetlen érzések kavarognak bennem, most is a könnyeimmel küszködve írok. Annyi mindent átéltünk mi ketten együtt. Betegséget, műtéteket, fájdalmakat, újrakezdést.   És még mindig van első, amit nap mint nap megélünk. A héten voltunk az első melíroztatatáson, 17 évesen. Büszke szülő lettem, örülök, hogy anyukámat nagymamává tettem, hogy tanultam és tanulok a lányomtól. Ez az életre szóló tanulás, a szülői feladat, a nevelés. Az odaadás és példamutatás, a felelősség a gyermekért, akit vállaltunk. Még mindig vannak új helyzetek, amikben tanulnom kell, ilyenkor bölcs anyukám tanácsait kikérve próbálom megoldani a nehézkes csatákat. Nekem is szükségem van erre, anyukámnak is és a lányomnak is. Összetartozunk. Sokszor megkérdezem magamtól, jól csinálom-e, jó anya vagyok-e?! Kitől kapunk majd erre választ?

Az én egyetlen lányom ma –  holnap tényleg kiröpül az életbe, de még mindig, minden este én takarom be és jó éjt puszit adok neki. Ő az én angyalkám! Anya angyalkája! Ahogy ő hív engem: az én anyacikám!

Jövő héten folytatjuk.

Ha nem várnál addig: látogass el máris Terézanyuhoz!